Csenger Református Templom

ÉRINTŐ-
KÉPERNYŐ

NYELV-
VÁLASZTÓ

HU EN RO
Menü

TUDTAD-E?

1. Csenger és a reformáció

A reformáció korában a csengeri templom kiemelkedő egyháztörténeti szerepet töltött be, mint ahogyan Szatmár vármegye története a török korban több szempontból is kiemelkedő jelentőségűvé vált. Fontos, első rangú kereskedelmi utak vezettek át a térségen, amelyek az Erdélyi Fejedelemséget kötötték össze a Szepességi szabad királyi városokkal. Ennek tudatában egyáltalán nem megdöbbentő az a tény, hogy ez a gazdaságilag és szellemileg is olyan gazdag régió a reformáció bölcsője lett Magyarországon. 1517. október 31-e után a lutheri reformáció bámulatos gyorsasággal terjedt el Európa szerte, 1520-tól kezdve Szatmár vármegyében már működtek református prédikátorok. Az új református hitnek és irányzatainak a terjesztésében nemcsak a prédikátorok játszottak fontos szerepet, hanem a vármegyei nemesség is, amely tőkét, politikai támogatást, és ha kellett, katonai védelmet is biztosított azért, hogy új vallásukat „tűzzel-vassal” védelmezzék. Ennek fényében az sem meglepő, hogy Szatmár vármegye élen járt a reformáció terjesztésében. Ez részben Drágffy Gáspárnak köszönhető, aki az egyik első volt a főurak közül, aki udvarában teret engedett az új hit terjesztésének. Az sem véletlen, hogy pont Erdőd, Drágffy egyik birtokközpontja lett az egyik fontos helyszíne a református zsinatoknak. A reformáció igen hamar elérkezett Csengerbe is, ahol a mai református kora-gótikus templom számos zsinat színhelyévé vált. Csengerben tartották a legfontosabb – a kálvinista Rómában, Debrecenben, és Óvárban megrendezett zsinatok után –, az 1576. évi református zsinatot, itt Méliusz Juhász Péter összeállította a „csengeri hitvallás” néven ismertté vált téziseket, ezzel kialakult a magyar református egyház teológiai arculata. Ez a hitvallás a Szentháromság tan védelme miatt íródott. Ezt a zsinatot első püspökünk, Méliusz Juhász Péter hívta egybe. Talán az egyháztörténeti jelentőségű eseményeknek is köszönhető, hogy Csenger egész lakossága papostól és kegyurastól együtt áttért a református hitre. A reformáció gyors elterjedése után 1629-ben Szatmár vármegyében csak egyetlen plébánián, Ecseden szolgált római katolikus pap. A református közösség Csengerben ma is a térség meghatározó protestáns közössége, hisz a közel 5100 lélekszámból közel 4000 református hitvallású.

Európa vallási képe a 16. század közepén

 

2. Katolikusok a protestánsok ellen.

A 17. században a vallási küzdelmek tovább folytatódtak. A katolikus egyház főleg a Magyar Királyság északi, és keleti megyéiben veszítette el hívei nagy részét. Templomaik üresen álltak, vagy a reformátusok foglalták el maguknak, istentiszteletük helyéül, egyben átalakítva, vallásuk liturgikus elemihez igazítva azt. Ez időben nem volt olyan erős, karizmatikus katolikus vallási vezető, aki irányt mutatott volna nekik.

Azután Pázmány Péter fellépésével lényegében olyan vezető került a katolikus egyház élére Magyarországon, aki összefogást hozott és újra elindította a katolikus egyházat a felemelkedés felé. Persze ez az út nehezen járható volt, hiszen a református egyházak és hívek minden eszközzel védték saját vallásukat és eszmeiségüket. A „csata” egyaránt folyt a könyvkiadás területén, illetve a rendi gyűléseken is. A korban igen jeles munkák jelentek meg magyar szerzők tollából, illetve fordítások külföldi elmélkedőktől, egyházfiaktól.

A vallási sérelmek fokozódása az 1662. évi rendi gyűlésen érte el a tetőfokát. Az 1664-es szentgotthárdi keresztény győzelem a török sereg felett majd az utána következő vasvári béke megkötése azonban már nemcsak a protestáns, hanem a katolikus nemesség körében is szélesebb körű elégedetlenséget váltott ki. Az 1663-64-es török hadmozdulattal az oszmán állam kezébe került erősségek (mint pl. Érsekújvár és Várad) muzulmán kézen hagyása a magyar rendek arcul csapása volt. Az ezután kibontakozó Wesselényi féle összeesküvés, amely később a kuruc mozgalomban teljesedett ki, alkalmat adott I. Lipótnak, és az osztrák államvezetésnek a magyar rendekkel és a protestáns nemességgel való leszámolásra is.

A felkelésbe belekeveredett katolikus és protestáns nemesség sok tagja súlyos börtönbüntetést kapott, legtöbbjük vagyonelkobzásuk után, csak vallásuk váltásával, vagyis rekatolizációval kerülhette el a teljes vagyonelkobzást, vagy az életfogytig tartó börtönt.

Ez korszak a katolicizmus megerősödését hozta ugyan, de a reformátusok erős kitartása, és védelme saját vallásuk, és egyházszervezetük védelmében, a magyar történelem példaértékű eseményei közé tartozik.

Reformáció és katolikus megújulás a történelmi Magyaroroszágon (XVI-XVII. század)

3. A református egyházszervezet

A reformáció megjelenésével nemcsak egy új vallás jelent meg a koraújkori Európa hajnalán, hanem ezzel együtt egy teljesen új alapokon szerveződött egyházszervezet épült ki. A protestáns vallás egyházszervezete duális alapokon szerveződött, az egyházi és világi személyek azonos súlyú képviseletén alapult. A protestáns vallásban figyelembe véve a természetes társadalmi szerveződéseket, illetve jelentős hangsúlyt fektetve annak alapjára, a legfontosabb alapegységévé a gyülekezetet (egyházközséget) tette. Ennek élén a lelkész (tiszteletes) és a gondnok (a presbitérium elnöke) állt. A gyülekezet legtekintélyesebb tagjai alkották az egyháztanácsot, a presbitériumot. Az egyháztanács kiterjedt jogokkal rendelkezett, lényegében felügyelte és segítette az egyházközség tagjainak életét. Ez az emberközelség, a mindennapokban való részvétel tette igazán vonzóvá a protestáns vallást.

A protestantizmus terjedésével az egyházközségeket egyházmegyékbe osztották, élén az esperessel. Felette az egyházkerület (superintendentia) állt, élén a superintendenssel, akit Magyarországon püspöknek neveztek el. Vezető testülete a főkonzisztórium, amelynek világi vezetője a főgondnok. Legfelsőbb testület a zsinat vagy egyetemes gyűlés, mely hitbéli és igazgatási kérdésekben is dönthetett.

A reformáció rendkívül gyors, és sikeres terjedése következtében 1557-ben, Debrecen központtal alakult meg a Tiszántúli Egyházkerület. 1564-ben, a nagyenyedi zsinaton alakították ki az Erdélyi Egyházkerületet, amelynek központjai Gyulafehérvár, Nagyenyed és Kolozsvár voltak. A 16. század végén, 1595-ben hozták létre a Dunántúli Egyházkerületet, Pápa központtal. Több, mint egy évszázadot kellett várni az 1735 után alakult Dunamelléki (központja Pest), illetve a Tiszáninneni Református Egyházkerület megalakulására. Ez utóbbi központja Felső-magyarország jelentős protestáns mezővárosa, Sárospatak volt.

A református egyházkerületek központjai egyben a protestáns vallás fontos képzőhelyei, és fellegvárai voltak. Minden központban alakultak kollégiumok, ahol képezték a tanítókat és a lelkészeket is, vallásuk védőbástyáit.